Szellemek§Szörnyek§Démonok

Vámpír

A vámpír kifejezés egy nagyon összetett és sokrétű fogalmat takar.

A köztudatban a 'vámpír' szó főként egy misztikus, vérivó, emberforma lényt takar, ám hiba lenne ennyire szűk látókörűen vizsgálni a témát.

„Vámpirizmus"nak azt nevezzük, amikor egy adott lény más lényektől nyer valamilyen formában energiát. Ez lehet nyers, rögtön hasznosítható energia, közvetlen az energiaforrásból, ekkor energia-vámpírizmusról van szó. Lehet a vér, mint életesszencia a tárgya, ez diabolikus vámpírizmus, amit értelmezhetünk egyfajta kannibalizmusként. Vámpirizmus alatt leggyakoribban a vérivással kapcsolatos vámpirizmust értik.

A vámpír

Maga a vámpír (upier, upyr; vukodalak-brucola; morturi masticantes) szó (szláv eredetű; jelentése vérivó) viszonylag rövid múltra vezethető vissza, azonban évezredekre visszamenőleg szerepel majdnem minden kultúrában olyan tevékenység, amit ma a vámpír fogalomkörrel azonosíthatunk. Egyiptomban voltak vérivó istenek és istennők, szörnyek, akik embervéren éltek, és emberi áldozatokat követeltek meg. Az ókori Görögök is ismertek ilyen emberszerű démonokat, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett; ugyanígy nevezték őket lamia vagy brukolakhosz néven is. Az ajtón kopogtató vámpír hiedelme is tőlük ered a mítosz szerint, ezért szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitottak ajtót.

A régi Asszíriában az az ember, akit a halála után felelőtlenül nem temettek el rendesen, halála után vérszívóként "élt" tovább.

A vámpírizmusnak az eredete egészen régi korokra nyúlik vissza, pontos információk nincsenek sem hozzávetőleges időpontról, sem forráskultúráról. Konkrétan a vámpír szó, és a hozzá kapcsolódó hiedelemvilág csak legfeljebb a középkorig nyúlik vissza. Korábbi formáit másként nevezték. Nincs egyetlen körülhatárolható eredet, bár sokat kutatják megszállottan több száz éve. Azt viszont tudjuk, hogy 1732-től vizsgálják orvosi és tudományos szempontból is a kérdést. 1755-től be is tiltják a vámpírizmussal kapcsolatos mindennemű dolgot, és 1786-ban porolják le hivatalosan a témát. Korábban vérivóknak, vérivó vagy emberevő démonoknak, szellemeknek, boszorkányoknak, lidérceknek, stb. nevezték őket. Formájuk besorolástól tekintve lehetett többféle is, és alakváltoztató képességük is bonyolítja a dolgot.

A démonikus vérszívók, hasonlóan a lidércekhez, alakváltókhoz alapvetően nem emberi formájúak. (ld.: démon, lidérc, alakváltó)

A szellemek és boszorkányok, akikhez vérivást kötnek, már szinte kivétel nélkül humanoid formájúak, vagy általánosságban mondhatjuk, hogy főként emberi alakban vannak (elsődleges forma), de szinte kivétel nélkül tudnak alakot váltani.

Az állati vámpírizmus tekintetében is homály fedi a történelem majdnem egészét, noha utalások találhatók több ezer éves leleteken is. Tény azonban, hogy a Vámpírnak nevezett denevérfaj ártalmatlan, mert nem fogyaszt vért, ellentétben apró testvérével, a Vérszopó denevérrel, ami kifejezetten vérrel való táplálkozásra specializálódott. Mivel azonban élőhelye, előfordulási helye, valamint az írott történelmi anyagok összevetése jelentősen lekorlátozza az ezek által kelthetett hiedelemvilágot, így az a legvalószínűbb, hogy egymástól függetlenül alakult ki, vagyis egynél több, egymástól független bölcső lehet a nagy egész forrása. A ragadozó ösztönű állatok bevonása a vámpír-mitológiába érthető, hiszen bárki láthatott vért nyalogató macskát, kutyát, oroszlánt, vagy más fenevadat. Annál érdekesebb azonban, hogy hogyan vonhattak be olyan állatokat, mint a ló, a tehén, és más, alapvetően növényevő állatok. A legvalószínűbb, hogy onnan eredhet, hogy ezek az állatok élve szülőkként, tisztára nyalják véres utódaikat, és elfogyasztják a magzatburkot, valamint a placentát is. Ma már tudjuk, hogy ez teljesen normális folyamat, így biztosítja az anyaállat a borja szagtalanságát a ragadozókkal szemben, az elfogyasztott burok és placenta segít az anyaállat terhesség és szülés miatt fellépő fehérjeszükségletének kielégítésében, sok esetben pedig az elfogyasztott placenta anyagai indítják be, vagy fokozzák a tejtermelést. Ugyanígy bizonytalan, hogy miért fogyasztják el néha a halva született, vagy esetenként az élő utódaikat is, és hogy az utódok miért ölik meg és fogyasztják el gyengébb társaikat, vagy anyjuk miért eteti meg velük ezeket. Itt is csak találgatni lehet: rivalizálás, fehérjeszükséglet, esetleg tudja az anyaállat, hogy életképtelen a még élő utód, vagy tudja, hogy nem tudná megfelelően táplálni. A válasz sokféle lehet, és nem kizárólagos.

Nem hálás feladat olyan témát boncolgatni, amiben elnevezések és skatulyák, nézőpontok közötti különbségekről van szó, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a vámpírizmus majdnem minden kultúrában jelen van. És ha más alapelveket vallunk is, attól még ugyanazon ismeretlent próbáljuk jobban megérteni, próbáljuk magunkat felvértezni ellene. Azonban az igazság az, hogy ahogyan az átlagos emberi kultúra változik, fejlődik, átalakul, úgy a vámpírok és más képzelt, vagy valós lények világa is párhuzamosan ugyanezt teszi. Ezt lehet egyfajta evolúciónak is tekinteni.

A vámpír, a vérszívó, a vérivó lény motívuma azonban olyan eleme az emberiség mondáinak, hogy a földön élő valamennyi nép kultúrájában megtalálható, kivétel nélkül. Valamiképpen mind a dél-amerikaiindiánokban mind a szibériai pusztaságok lakóiban (és folytathatnánk a sort) felmerült az emberből élő, táplálkozó és mégis; maga is közel emberi lény alakja. Ennek oka lehet egyrészt Jung magyarázata, miszerint ez az emberiség kollektív tudattalanjából származó kép, vagy azonosíthatjuk őket a porfíria és pellagra nevű betegségek vámpírikus jegyeket mutató tünetcsoportjával is.

A vámpír alakja erősen összekötődik a vér motívumával, tekintve, hogy a vámpír (már) halott és fél-létének fenntartásához vérre, ergo életre van szüksége az életben maradáshoz. A kereszténység felbukkanásával a vámpír alakja még szorosabban összekötődött az ördöggel és a gonosszal és a népi motívumokba bekerült elűzésének keresztényi jellege is.

Vámpírizmussal részben vagy egészben a Bibliában is találkozhatunk. Ebből is merítették azt az ötletet, hogy az első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt, Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá.^[1]

Ez már a kiszínezett változata annak, hogy a Bibliában (mint más vallások írásos emlékeiben is) ténylegesen megjelenik több helyen is a vér elfogyasztásának motívuma, azonban a Biblia és a hozzá hasonlók sokféleképpen értelmezhetőek.

Az (európai) népi kultúrában a vámpír (szláv kifejezés; jelentése vérivó) rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás. Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpirizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik.

A vámpírok gyakori szereplők a horror- és fantasy- irodalomban és filmekben.

A néprajzban és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik. Az a tény, hogy rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz, azt is takarhatja, hogy ez egyfajta szexuális aktus, hiszen a nyak a legtöbb ember számára erogén zóna. Emellett logikus is, hiszen ez a test egyik legkönnyebben hozzáférhető része, (ahol nagyobb ér/artéria található) tekintve, hogy többnyire fedetlen. Bizonyos területeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus tekinthető a kannibalizmus egyik formájának.

A vámpír fogalmi köre azonban nem szűkíthető le csak vérivásra.

Létezik energia-vámpírizmus is, amikor az energiacsere (lényegében a társadalmi érintkezés) révén az érintkezés egy vagy több résztvevőjét "energetikai károsodás" éri. Az "igazi" energia vámpír egy eredendően lényegesen gyengébb ember. Mivel energiahiányban szenved, abban reménykedik, hogy az adott emberrel/emberekkel való energiakapcsolat oldja meg energiahiányát. Tudományosan alátámasztott tény, hogy az emberi testnek energia-mezője (aura) van. Ez lehet a test melege (bio mezőjének infravörös tartománya). Továbbá a testben léteznek úgynevezett energiapályák (meridiánok), amiknek az elektromos paraméterei különböző műszerekkel kimutathatóak (kardiogram/szívelektromosság mérő; enkefalogram/agyi elektromosság mérő), valamint ezen felül van egy mágneses tér is, amely a bio mező (aura) egyik alkotó eleme. Mindenkinek van saját biomezője. Az aura az egyfajta biomező, amelyet akár a test energetikai "ruhájának" is lehetne nevezni. Az aura szerkezete nem egynemű, hanem több rétegből áll. Ez a bioenergia tiszta energia, az életenergia, más néven, vitalitásenergia.

Az emberek közötti érintkezés bármilyen formája alapvetően nem csak információk, hanem különféle mértékben és módokon energiák cseréje is, amelynek nagy része tudományos alátámasztható. Mivel a társadalmi érintkezés során folyamatos és kölcsönös az energia-csere, ezért mindenki kicsit energia-vámpírnak mondható. Azonban ténylegesen energia-vámpírnak csak azokat nevezzük, akik részben vagy egészben képtelenek saját energiát előállítani, ezért akarva/akaratlanul megterhelő, káros mennyiségben vonják el környezetüktől azt.

A „szakértők" szerint kétféle típusa van az energia-vámpíroknak: aktív és passzív, "napos" és "holdas" típusoknak nevezik őket. Az aktív, a napos folyamatosan vitát, veszekedést provokál; a passzív, a holdas folyamatosan panaszkodik, lerázhatatlanul ontja a kellemetlen negatív érzéseket "áldozataiba", miközben helyüket annak pozitív energiáival tölti fel.

A klasszikus értelemben vett vérszívó vámpír

A klasszikus variáció szerint a vámpírok sírjukból kikelt holtak, bőrük sápadt, nagy szemfogaik vannak, sok esetben csúnya, gyakorlatilag gondolkozni képtelen, járkáló élőhalottak (zombik), de többségében földöntúli szépséggel, csáberővel felruházott emberszerű alakok. Olyan éjszakai lények, akik nem mehetnek ki a fényre, az éjszaka leple alatt tevékenykednek, és vagy csak úgy mehetnek be egy házban, ha bekopognak és behívják őket (ld.: a Görög mitológiában), vagy a különleges képességeikkel képesek akárhová bejutni, bár megszentelt földre (templomok, kápolnák) többnyire nem. Koporsókban alszanak, félnek a napfénytől, a feszülettől, fokhagymától és a szentelt víztől, legyőzésükhöz karót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket és el kell égetni őket. Kilétükkel többnyire tisztában van a környezetük, de rettegnek tőlük, ezért tehetetlenül tűrik jelenlétüket. Ilyen történetekben általában valamilyen vidéki kastélyban élő, halhatatlan (hiszen már egyszer meghaltak) várurakról van szó (ld.: Nosferatu; Vlad Tepes/Drakula-históriakör; Báthory-legenda), akik képesek befolyásolni mások akaratát, hipnotizálni az embereket, ha úgy tetszik. Általában emberfeletti képességeik vannak: erő, alakváltás, köddé válás, repülés, az állatok és más lények feletti uralom. Áldozatuk a harapásuktól többnyire maga is vámpírrá válik, kikelve sírjából, ahova azért temetik, mert előbb belehal a harapásba. Néhol ehhez előbb teljesen ki kell szívniuk áldozatuk vérét, és megint máshol inniuk kell a vámpír véréből is. Van, hogy áldozatukat egy-egy vérszívás alkalmával nem ölik meg, hanem visszajárnak hozzá egyfajta síron túli szeretőként.

A vérszívó vámpírok modern értelmezése

A modern elképzelések eltéréseket mutatnak részben vagy egészben. Itt már a vámpír nem mindig sírjából kikelt holt, és nem alszik koporsóban, hanem megjelenik a vámpír, mint önálló faj ötlete (ld.: Vámpír: A Maszkabál könyvek).

Vannak olyan vámpírok, akik képesek a fényben járni, és akik ellen mit sem ér a szentelt víz, a templom vagy a feszület (ld.: Anne Rice: Interjú a Vámpírral; Penge című amerikai filmtrilógia, Alkonyat-sorozat).

Vámpírok vérszívása

A legtöbb könyvben, filmben, fantasy-ban a vámpírok (kizárólagos) tápláléka a(z emberi) vér, mely szükséges az életben maradásukhoz. Rend szerint a nyakon keresztül szívják ki, de történhet csuklón vagy más testtájékon keresztül is. Ezen történetek szerint a vámpírok számára a vér maga az élet. Ha bizonyos időn belül nem jutnak elegendő vérhez,legyengülnek és vagy meghalnak, vagy torpornak is nevezett mélyálomba süllyednek. Ha egy vámpír vért szívott, egyes szemszög alapján két árulkodó kis sebhely marad utána, főleg az újabb nézetek szerint azonban ha a vámpír megnyalja a sebet, akkor az nyomtalanul begyógyul.

Más nyelvekben

Az a téves elképzelés, miszerint a vámpír szó és kifejezés magyar eredetű, valamint hogy a vámpír része a magyar hiedelemvilágnak, alapvetően Vlad Tepes erdélyi várúr, a Drakula-történetek ihletőjének, valamint Lugosi Béla filmszínész 1931-es Drakula című filmben nyújtott világhírű alakításának köszönhető. Valójában a magyar hiedelemvilágnak csak újabban képezi részét a vámpír-mítosz. Ezt támasztja alá a két kiváló néprajzkutató, Szendrey Zsigmond és fia, Szendrely Ákos Magyar néphit és népszokás lexikon című, kéziratban fennmaradt munkája, mely a második világháború végéig feltárt anyag összefoglalása. Eszerint a magyar néphitben a sírból csak a dolgavégezetlen elhunyt jár vissza, őt hazajáró, bolygó, bujdosó, kísértő léleknek nevezik. Az ilyen lélek a vámpír-babonával ellentétben nem issza az élők vérét, általában csak zajt csap, és szokás szentelt vízzel, imával és különféle prsktikákkal megbékéltetni, elűzni. A magyar hiedelemvilág egyetlen vámpíri jegyeket mutató eleme a segítőszellemként, lidércként, lúdvércként és még sok más néven illetett alak, akit Hódmezővásárhelyen és környékén a szolgálataiért cserébe a gazdájának a saját vérével kell itatnia. Abban azonban minden vidéken egyetértés volt: akinek "piritusa"/lidérce van, az az ördöggel cimborál, vagyis eladta a lelkét az ördögnek. A magyar hiedelemvilág a határokon keresztül vette át a vámpírokról szóló mítoszokat az 1700-as évek vége, az 1800-as évek elején és csak jóval később, az 1900-as évek közepe-vége táján olvasztotta be saját babonái közé.

A vámpír szó szláv eredetű, hogy pontosak legyünk szerbhorvát. Ez a szó az upir. Bár egyes források szerint e szó a görög netopir-ből származik, más források pedig a török uber, azaz boszorkány szóból származtatják. (Látható, hogy a szó eredete máig nem tisztázott teljesen a szakirodalomban.) Az upir szó elterjedt a szláv nyelvekben, így lett a bolgár váper, lepir, a cseh upír a lengyel upior és a kárpát-ukrán opiri, upiri.

A román nyelvű vámpírszavak nem tartalmazzák az upir szótőt: strigoi, moroi, priculici, naluca, duh, aratere, stafie. A strigoi éji urat, éjurat jelent Erdélyben, s mint olyan ez felel meg legjobban a vámpírnak. A moroiszlováknora a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye. „Nyomó" démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberből lett; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemőből, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelő holttest. Kapcsolatai - mint Barna Gábor (1981) összefoglalta - a közép-európai szláv népcsoportok fent említett mora alakjai, valamint a szerbhorvát Magyarországon is elterjedt, mint mora/nora bár ezt inkább szomszédainktól vettük át. A vámpír felé mutatnak.

Az upir először 1047-ben tűnik fel először egy iratban, mely úgy hivatkozik egy orosz hercegre, mint "Upir Lichy", azaz gonosz vámpír. A szó ezután elterjedt a nyugati nyelvekben, mint vampyr, vampire, wampyr. A módosulás valószínűleg a szó elejének furcsa ejtéséből ered. A vámpír szó elterjedése nyugaton 1725-1734-re tehető oka, hogy 1725-től, illetve 1732-től kezdve Európa tudományos világa a magyarországi - helyesebben szerb határőrvidéki - vámpíresetek hatása alatt állott. (A gradiska-kisolovai "Plogojovitz"-eset ahol is 1725-ben egy vámpír több embert megölt és megkínzott, a másik esetben, 1732-ben, pedig 22 vámpírt állítottak elő). Ugyanebben az évben heves nemzetközi tudományos vita bontakozott ki az - elsősorban német - orvosok között a vámpírizmussal kapcsolatos eseményekről, jelenségekről. Ennek az eseménynek hatása, valószínűleg, a vámpír szó elterjedése a nyugati nyelvekben. A magyar nyelvbe pedig pont, hogy német közvetítéssel került át. Magyarországon a 18. században több vámpírpert is tartottak, amik nagy port vertek fel a nyugati közéletben. 1748-ban megjelenik az első modern vámpírköltemény Der Vampir címmel.

Az első magyar nyelvemlék a vámpírokról 1794-ből miszerint: „Vampierok...az eleven embereknek véreket szopták" (NytudÉrt. 71. sz. 83). Bár Tessedik Sámuel írja a vámpírokról már 1786-ban: "Régen úgy tartották, hogy a sírbul fel-fel támadtak és az eleven embereknek véreket szopták." 1799-ben már, mint Vampir, Vámpir (Fábián J.: Term. Hist. 408: Nsz.) szerepel. Jókai használta a szót 1872-ben, a mai alakjában, mint vámpír. A vamp kifejezés először 1882-ben tűnik föl „démoni nő; vamp" (Tóth L.: Méhek 82: Nsz).

Modern története

Az első modern kori vámpírtörténetet Byron orvosa, John William Polidori1816-ban egy baráti költői versenyen (ugyanerre a versenyre készült Mary Shelley Frankenstein című regénye). A regényben szereplő kalandor vámpírt Byronról mintázta. írta

Mára a vámpír szó összekapcsolódott a szexualitással, az emberben megbúvó állattal, a 19. század vadromantikájával, és a titokzatossággal. A szerepjátékok és gótikus-fantasy filmek folyományaként a szónak valódi szubkultúrája alakult ki, ahol is „vámpíros" a hosszú fekete bőrkabát, a titokzatos viselkedés, a vadság, és az agresszió is. Ezekben a szubkultúrákban a vámpírokkal kapcsolatos hiedelmek legtöbbje tovább él, gyakori szabályok, hogy a vámpírokat megöli a napfény, nappal alszanak és nem léphetnek be hívatlanul halandó otthonába; a vámpírok mindig rendkívül szépek, és élethosszuk végtelen, vagy többszöröse az emberi élettartamnak.

A vámpír szónak sosem múló divatja keletkezett Európában elterjedése után és ez a divat egyre inkább csak terjeszkedik. A vámpírregények népszerűnek számítanak a távol-keleti lektűrirodalomban is.

Híres vámpírtörténetek

Noha rengeteg vámpír-történet létezik és számos újabb mű jelenik minden évben, az alábbi felsorolás a teljesség igénye nélkül készült, kiemelve a legmarkánsabb filmeket, regényeket, a lehető legjobban igyekezve bemutatni a téma széleskörűségét.

A vámpírok

A halhatatlanok, akik nem öregszenek. Vértestvérek, Káin gyermekei, számkivetettek, szörnyek, átkozottak. Arra kényszerültek, hogy figyeljék a világot, ahogy az lassan elpusztítja magát vagy elősegítsék e folyamat végbemenetelét. Mindent, ami a világon történik, ők irányítanak. Az életben maradáshoz vérre van szükségük, ami hatalmas erővel ruházza fel őket. Erősebbek az embereknél, sebeik gyorsan gyógyulnak, s csak kevés méreg létezik, ami hatásos ellenük. A vér táplálja természetfeletti képességeiket. A túl kevés vagy túl sok vértől eluralkodik rajtuk a Bestia, az őrjöngés, a vámpírok legelemibb ösztöne, amely nem ismer kegyelmet és mindent elpusztít, ami az útjába kerül. A vámpírok nem lélegeznek, testük hideg, s csak a friss vér tudja azt felmelegíteni. A szívükbe döfött karótól megbénulnak, de nem halnak meg. Ha túl sok sérülést szereznek, Torporba zuhannak. A Torpor hasonlít az alvásra, de annál sokkal mélyebb, melyből a Vértestvér csak hetek, hónapok, néha évek, néha pedig évszázadok után ébred föl. A Torporban a vámpír teste megpróbál meggyógyulni a súlyos sérülésekből. A vámpírok csak akkor halnak meg, ha levágják a fejüket vagy elégetik a testüket vagy olyan kevés vér marad a szervezetükben, ami már nem elég az életben maradásra. A naptól súlyos égési sérüléseket szenvednek és ebbe hamar bele is halhatnak. Csak az erős hit az, ami megvédhet tőlük egy halandót mivel az igaz hit valamilyen módon megégeti őket.
Nem számít, hogy mennyire keresik a jó útját, végül úgyis az éhség győz. Éhség az emberi lélekre, éhség a vérre. Nem számít mennyire küzdenek saját gonoszságuk ellen, végül úgyis ölniük kell. Habár megőrzik emberi lelküket, valójában ragadozóvá válnak, s arra vadásznak, amit régen saját fajtájuknak tekintettek: az emberekre. Természetfeletti képességekkel rendelkeznek, melyek sok gyakorlással egyre hatékonyabbá válnak. Az emberiség szeme elől rejtve élnek, s így vívják a halandók számára nagyrészt láthatatlan csatáikat. Klánokban élnek, melyeknek tagjai hasonló képességekkel bírnak. A klánok a két szektának, a Kamarillának és a Sabbatnak lehetnek a tagjai, illetve létezik néhány független klán is. A vámpírok generációja azt jelöli, hogy a Vértestvér milyen messze áll Káintól, minden vámpír apjától. Minél messzebb állnak Káintól annál hígabb a vérük, s annál gyengébbek. Egy Vértestvér egy Káinhoz közelebb álló vámpír vérének megivása által átkerül annak generációjába.

A vámpírok mitologiája

Minden népnek vannak olyan szellemei, farkasemberei, démonai, akik valami miatt nem kerültek el ebbbol a világból és visszatérve keringnek az élok körül. A hitekben, babonákban mindenütt elokerülnek, az embereket riogatják és többnyire kétségbeesettek, rosszindulatúak. Gond, szenvedély vagy el nem intézett, rettenetesen fontos ügy az, ami visszahívja oket, de nem tehetnek semmit... A vámpír is egy ilyen "démoni" lény, ami speciálisan vérivásra szakosodott.

A vérivás

A vérivás tulajdonképpen nem is csak a vámpírokra jellemzo, illetve a vámpírság sokkal tágabb fogalom azoknál a sápatag arcú mozgó szemfogas hulláknál, amelyekre az ember kapásból gondol. Mivel a vér az élet alapja, kézenfekvo, hogy a szellemeknek is ez kell, hogy újra az élok világának részévé válhassanak. Az, hogy a szellemek képesek e feldolgozni akármilyen "nem létezo" érzékszervükkel a vért is, mint anyagot, ez a tulajdonságuk történetenként változó.

Ostörténetek

Kezdjük a Bibliával, mi mással. Oseink feltételezték, hogy a vér az élet hordozója. "Mivel minden testnek a vér az élete, és én azt mondtam Izrael fiainak: Me egyétek meg a vérét egyetlen testnek sem, mivel minden testnek a vér az élete, aki eszik belole, azt ki kell irtani."

Aztán az Odüsszeiában az áldozati gödör mellé vadul gyulnek a túlvilág lakói, melybe Odüsszeusz vért csorgatott, hogy elocsalogassa Teirésziász lelkét, a jósét, akitol útmutatást kap a késobbiekben. A csalit fegyverrel kell védenie a többi halottól, mert azok is szomjaznak rá.

A görögöknél volt több mítosz is, az egyik volt Lamia, aki Zeusz szeretoje és talán egy ostípus-vámpír lehetett. Éjjelente gyermekekre fájt a foga és átváltozni is képes volt. Róla lehet olvasni Diodoros, Strabhon és Plinius muveiben.

A rómaiak gyakran ötöltek ki horrorisztikus meséket, a Római naptárban Ovidius (talán nem véletlen, hogy Pandorának o a kedvenc költoje ;) strigáról ír, aki egy vérszomjas karvaly szeru lény és gyermeket támadott.

A Védákban elokerülnek vérszomjas, parázna szellemek, a gandharvák, akik noket álmuk közben támadnak meg. Ilyesmik a paisächák, akik orült noket ölnek.

A Dasnavar szellem az örményeknél található, aki a hegyre menetelo emberek talpából szívja a vért.

A finneknél a túlvilág hercege karmokkal tépi az embereket, hogy ihasson a vérükbol.

A magyaroknál elofordul még a lidérc, aki tojásból kel ki és ha vért adnak neki aranyat hoz a házhoz.

A guineai camma törzsnél legfobb megrontó gonosz szellem a vámpír, vagy ovengua.

Borneóban buauról van szó, melyben az ellenség éled fel és ugyancsak vérrel táplálkozik.

A balkáni népeknél létezik a vukodlak szó, amely vámpírt és farkasbort jelent. Úgy hitték, hogy a gonosz ember, aki életében olyan, mint a farkas, halála után visszatér és emberhússal fog élni. Emiatt el kellett égetni.

Az egyiptomiaknál megtalálható az "élo tetem" képzete, vagyis hogy a halott ugyanúgy akar élni tovább, mint a földi életében. A középkor végéig együtt temették el a harcost és a lovát, a fegyvereit vagy a pappal a Bibliáját. Ezt tiszteletbol és félelembol is: nem akarták, hogy a halott visszatérjen, azt szerették volna, hogy az éloket békénhagyva jól érzi magát ott, ahol van.

Albániában A lány és a vámpír meséje él, bár itt a vámpír volegényként jelenik meg és húst eszik. Elvezeti a barlangjába a lányt, és mivel az nem akar enni vele, ezért megöli és megeszi. A novéreit is odacsalogatja, de a harmadik megmenekül. Nem egy nagy történet, de biztos mindenki félt barlangokba menni. :)

Világszerte rengeteg ilyen történet lehetett, melyek a történelem folyán átalakultak, egymásba fonódtak és felerosödtek, olyannyira, hogy az apró és ártatlan történetecskékbol egy egész falu retteghetett évekig, vagy tovább. Emberek adták át egymásnak az egész világban, szájról-szájra, mind-mind más formában és tartalommal, az emberek egymást rémisztgették. Nem meglepo, mindig szerettük a borzalmakat hallgatni, ... foleg, ha még véletlenül sincs hozzá semmi, de semmi közünk. De hát miért lenne?

A középkor

A striga, mint az ókorban elokerül Könyves Kálmán királyunk törvényeiben is: "Strigák ellen semmi vizsgálat ne legyen, mert ilyenek nincsenek" Ezt valószínuleg a démoni boszorkányokra értette, nem pedig azokra a szerencsétlenekre, akiket késobb az egyház üldöz és eléget. Abban a korban a vámpírokat is boszorkányoknak mondták.

Késobb eléggé eldurvult a helyzet, a boszorkány, varázsló és vámpír azonosításokat össze-vissza kavarták, lassan már a boszorkányok szívták egymás vérét. A boszorkánynak titulált szerencsétlen asszonyokat, ha gyermekágyon haltak meg, egyszerre várták vissza és egyszerre rettegtek tole, nehogy elrabolja és megegye a gyereket, a férjét pedig megölje.

18. század

A 18. századból fennmaradtak feljegyzések holttestekrol, melyek sok ido múlva sem bomlottak el és a vér is friss volt. Ebben a században eléggé elterjedt és általánossá vált a vámpír kifejezés használata. Vámpíristák: Michael Ranft, aki racionálisan közelíti meg a témát, szerinte nem isten vagy ördög muvei, hanem természeti dolgok.

J. von Görres-sel együtt Ranft is elválasztja a test és a lélek halálát, sszerintük az egyik nem vonja közvetlenül maga után a másikat.

1746-ban Dom Calmet kimondja, hogy a halottakat csak isten támaszthatja fel. A vámpírizmust a balkániak rossz táplálkozási szokásaival nyugtázza, és hogy az ópium képes létrehozni fantasztikus álmokat, melyeket a sátán felhasználhat céljaira.

XIV. Benedek felszólította az érseket a babonaság elleni küzdelemre, de kérte, hogy vigyázzon, nehogy az egyházot belekeverjék a vámpírügyekbe.

Voltaire a vámpírokról írt cikkében elsoként használta ezt a szót átvitt értelemben, a jezsuitákra és a szerzetesekre, akik a "nép vérét szívják".

Hogy ennek mi lett a következménye?
Lassan vámpírnak neveztek mindenkit, aki egyszer vámpírt látogatott meg, aki törvénytelenül született, ellenszegült az egyháznak, aki betöro volt, akik sokat foglalkoztak az okkult dolgokkal életükben. Azok a hívok, akik áttértek az iszlámra, ugyancsak ilyen sorsra jutottak. A papok is így végezték, akik halálos bunt követtek el, akiket kiközösítettek és akik nem kapták meg az utolsó kenetet. Így tehát sikerült az egyháznak ezt is a saját malmára hajtani.

1760 körül, a felvilágosodásról elnevezett korszakban is voltak babonás elképzelések. Ekkor született a gótikus regény, ami minden rémtörténetnek az alapja. 12 év alatt majdnem félezer ilyen regényt adtak ki, melyek borzalmakról szóltak. Német-, Francia- és Olaszországban rejtélyekkel, sötét kastélyokkal, megromlott papokkal, gyilkos grófokkal, elvetemült banditákkal, kísértetekkel és ki tudja még mivel voltak tele ezek a regények. A vámpírok is itt jelentek meg újra.
Eleinte úgy látszott, hogy a gótikus regény a polgárság gyozelmét hírdeti, és elrettentésül mutatja be a kora középkor feudális rendszerét, az egyház és a fourak világát. Késobb viszont saját ellentétévé vált, a polgárság ellen vallott. A politikai viták és harcok szókincsében a "vámpír" az elnyomó réteg megfeleloje.

Aztán elérkezett az a kor, amelyben a vámpírt holdtöltekor elomerészkedo, sírjában nyitott szemmel nyugvó halottnak hiszik, mely át tud változni mindenféle északai állattá
(vagy akár szénakazallá is :DD), foként denevérré. Ez persze vérszívó vagy gyümölcsnedvbol élo denevérekre vezetheto vissza.

Errol persze sokat tudunk. A Genfi-tónál Diodati villa vendégei 1816-ban egy hosszú vitasorozatot élhettek át. Ott volt Byron, Mary Shelley és Polidori. Politika, spiritizmus, jelenkori kísértettörténetekrol beszélgettek, a fizikáról, Darwinról, aki a halott anyag újraélesztését tuzte ki céljául. A lényeg az, hogy vita-vita után mindannyian megfogadták, hogy írni fognak egy-egy rémtörténetet. Shelley és Byron nem fejezték be, Byron-é Töredék címen jelent meg. :) Mary Shelley természetesen létrehozta Frankensteint és az enyhén amugy sátáni arc Polidori pedig a Vámpírt. A lényege az, hogy Lord Ruthven, aki természetesen megnyero és sármos, magához édesgetni Aubrey-t és elutaznak Görögországba. Ott Aubrey beleszeret egy Ianthe nevu görög lányba. Feleségül szeretné venni, de egy vámpír áldozatává válik. A fiú lassan rádöbben, hogy Ruthven kicsoda. Tovább utazva banditák lelövik Ruthvent, és Aubrey megesküszik, hogy senkinek sem árulja el a lord titkát. Egy év múlva legnagyobb meglepetésére egy elokelo összejövetelen ott áll Ruthven és Aubrey hugát fogja elvenni feleségül. Aubrey nem tud semmit sem tenni, belepottyan a vámpírcsaládba, ot is körbehálózza a lord és végül meghal. A "gonosz" gyoz, tovább bolyong a világban.
Így a vámpír lett a megformált gonosz, forradalmasította azt az elképzelést, hogy a "rossz" állandó. 1819-ben megjelent németül, 1825-ben franciául, 1820-ban játszották melodramazitált változatát Franciaországban. Többen írtak színdarabot belole. Pantomim és operaeloadások is készültek. A németeket meghódította a vámpírdivat, 1922-ig követték egymást a regények, amikor Murnau Nosferatuja megjelent.

A 19. század közepétol megint csak átalakuláson ment keresztül a vámpír, elokerül Lamia, a korintusi-menyasszonyból, a noi vérivó. Gyönyöru, sápadt, fekete haja, ajkai vörösek. Továbbra is elokelo, megnyero, hipnotikus. Kiszívja a férfiak vérét, a 20. században megelékszik a pénzükkel. :)
Ez a forradalom kora, melyben többek között kialakulnak új noideálok, egyrészt a családanya Éva, másik véglet pedig Lilithnek megfelelo csábító szereto. A férfiak Évát veszik feleségül, de Lilith után vágyakoznak. Késobb persze kiderül, hogy Éva nem szent és Lilith nem boszorkány. :)

A 19. században elofordultak még olyan perek, melyekben emberek forgattak fel sírokat, gyaláztak meg holtakat, mert vámpírnak hitték oket.

Angliában és Amerikában felsorolni sem lehet, milyen áradat indult meg, Thomas Prest Varney, a vámpírja, ami 200 fejezetbol állt, Poe néhány novellája. 1983-ban még mindig megjelent egy magazin Vampirella címmel.

A kripta, mint a vámpír pihenohelye a Camilla címu novellában kerül elo legeloször, melyben a no ájultan fekszik ott. Minden változás, ami valaha létezett, minden kialakult jellemvonás végleges formát öltött a Bram Stoker által írt Drakulában.

Számos történet szól még a vámpírokról. Van olyan ahol fényben járók, a napfény nem árt nekik,nagyon sok tépő foga van, lefejezéssel lehet megölni stb...nagyon sok történet szól még róluk. Túl sok variáció van.

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat